'Husvét vasárnapján este Ököritó szatmár-megyei község lakossága táncmulatságot rendezett és erre a célra egy nagy csűrt rendeztek be, feldíszítvén azt tavalyi fenyőgalyakkal, papírlámpásokkal, apró címerekkel és zászlócskákkal. A táncmulatságon úgyszólván az egész község lakossága ott volt, mert a csűrben mintegy 6-700 ember tolongott. Éjfél felé, amikor a mulatság és tánc a legkedélyesebben folyt, az egyik papír-lámpásban leégett a gyertya és ettől előbb a lámpa, majd a díszítő gally tüzet fogott, amely oly rohamosan terjedt át a csűr szalmafödelére, hogy az egész helyiség egy pillanat alatt lángba borult. A jókedv hangjait a kétségbeesés sikoltásai váltották föl hirtelen, a lehulló zsarátnok tűzbe borította az asszonyok és leányok lenge ruháit. Ezek, mint égő fáklyák rohantak idestova, menekülést keresve és a pusztító vészt magukkal hurcolva szerte a helyiségben. Mindenki a fejét vesztette.
A rettenetes tolongásban egymást taposták az emberek. A menekülést lehetetlenné tette az, hogy a csűr nagy kapuit a belépőjegyek könnyebb ellenőrizhetése céljából mind beszögezték és kívülről erősen becövekelték. Egy kis ajtó volt csak nyitva és természetes, hogy ezen a kijáraton alig pár ember tudott a rohamosan terjedő tűzvészből kimenekülni. A halálraszánt, az életéért küzdő, dulakodó tömeg irtózatos erőfeszítéssel, emberfölötti erővel kidöntötte a csűrnek egyik oldalát, ámde ez nem a menekülést hozta meg, hanem az iszonyatos tűzhalált. Mert mikor a csűr oldala kidőlt, az egész lángban álló építmény az egymás hátán tolongó embertömeg fejére szakadt és mintegy lángoló lavina borította el a jajvészékelő, tehetetlen, halálraszánt embereket. Közte volt a község egész fiatalsága: leányok és legények egyaránt.
Az Ököritóhoz közel fekvő Mátészalkáról még az éj folyamán az összes orvosok Ököritóba utaztak, hogy segítsenek, ha lehet. Dolguk akadt elég, igen sokan megsebesültek és a halottak százai egymásra torlódva feküdtek előttük. A halottak száma négyszáz körül van. A sebesültek száma száztizenkettő. A kimenekültek is majdnem mind halálos sérüléseket szenvedtek. Szatmárról az orvosok külön gőzösön mentek ki Ököritóra, ahol a hatóság intézkedésére több mint huszonöt orvos szorgoskodott a holttestek és a halálosan sérült emberek körül. Az alispán a katasztrófa helyére azonkívül a környék összes orvosait mind kirendelte. Szatmárról pedig katonai segítséget kért.
A holttesteket ideiglenesen a szabad ég alatt helyezték el, csak azután szállították be a borzalmasan összeégett és megcsonkított tetemek egy részét a temetőbe.
Az ököritói katasztrófa az egész környéket gyászba döntötte. A vidéken mindenfelől .jajgató emberek indultak a szerencsétlenség színhelye felé. Nincs ház, amelyiknek ne lenne halottja. Alig van ember, akinek ne volna siratni valója az áldozatok között. Szivszaggató látvány volt, amint az életben
maradt hozzátartozók keresték a rettenetes hullahalmazban a maguk szeretteit és borzasztó volt, hogy mindenki talált ott valakit, aki szivéhez volt nőve. A mulatságon levő két zenekar tagjai közül alig 3-4 ember menekült meg.
A lángok közt lelte halálát a község bírája, Pótor János, öreg édes anyja, felesége és négy gyermeke. Kalmár István volt biró nem tudta bevárni a katasztrófa színhelyére hivott tűzoltók megérkezését. Két felnőtt leánya, gyönyörű két virágszál mulatott benn a halálhozó bálban A félholtra rémült öreg egy ideig tehetetlenül tördelte kezeit, szivettépően könyörgött a körülötte állókhoz, hogy mentsék meg ártatlan gyermekeit. Majd amint látta, hogy senki sem mer szembeszállani a rettenetes vésszel, eszeveszetten kezdte döngetni a csűr ajtaját. Aztán hirtelen kétségbeeséssel felmászott az égő csűr tetejére.* beugrott a haláltusáját vívó ember-tömeg közé és ott lelte halálát két leánya mellett. A megégett hullákat 10-15-önkint egy-egy csomóba összeölelkezve találták meg.
A vizsgálat eddigi adatai szerint az áldozatok között több katona és több csendőr van, akik a szabadságidejüket töltötték otthon és most a végzetes bálon lelték a halálukét. A bálon sokan vettek részt Szolnokról, Hatvanról, Szatmárról, Nagykárolyból, Debrecenből és a környékbeli községekből. A vendégek nagyobb része odaveszett. Nagyecsed községből negyven ember veszett oda. A tűz- katasztrófa halottai között egy debreceni katonát is felismertek hozzátartozói. Úgy szedték össze a csákóját. oldalfegyverét, — azután testrészeit: a kezeit, lábait, a fejét és egy csomóba gyűjtve elszállították Debrecenbe.
Eddig tizennégy olyan ház van Ököritóban, amelybe egyetlen ember sem tért még haza a húsvéti bálból. A tizennégy háznak egész népe a lángok martaléka lelt. Rettenetes a siralom, amely a tizennégy néma házból tekint a megpróbált lakosságra.
Ököritó községnek 277 háza van, lakosainak száma a legutóbbi népszámlálás szerint 1828. — A falunak tehát mintegy hatodrésze a katasztrófa áldozatául esett.
A hatóság erélyes vizsgálatot indított a gondatlanságból származott súlyos katasztrófa okozói, elsősorban a bál rendezősége ellen. Bizonyosra vehető azonban, hogy maguk a rendezők is a tűz áldozatává lettek, akik végzetes könnyelműségükkel ennyi embertársuknak készítettek ilyen borzalmas véget. A katasztrófáról Szatmár megye alispánja távirati jelentést küldött a belügyminiszternek.
Egy megmenekült fiatalember, név szerint: Balázs Gyula, húsz éves gazda, akit súlyos sebesülésével a szatmári kórházba vittek, igy beszéli el a katasztrófa rémes tapasztalásait:
— Éppen táncoltam, amikor felrobbant a Iámpa. Rögtön láttam, hogy felrobbant a díszítés is, igyekeztem hát táncosnőmmel a kijárat felé. Már akkor nagy embertömeg feküdt a kijárat előtt, az emberek a zsírjukban égtek. Ezen az embertömegen sikerült átmásznom, átsegítettem táncosnőmet, Nagy Antóniát is.
Nagy Antónia, a táncosnője, egy viruló szépségű 17 éves hajadon is ott fekszik félholtan a szatmári kórházban.'
(Az írás a Magyar Földmíves 1910. április 3-i számában jelent meg)
A tűzesetről:
A szatmárököritói tűz a Monarchia-kori Magyarországon, Szatmár vármegye Szatmárököritó nevű településén történt szerencsétlenség 1910. március 27-én, ahol mulatozó sok száz fős tömegre gyulladt rá egy magtárnak használt pajta. A tűz az ország történetének máig legsúlyosabb tűzesetének számít. Ezenkívül a Titanic katasztrófája után ez a korabeli Európa második legtöbb halálos áldozatot követelő balesete is.
A tragédiának világviszonylatban hatalmas volt a visszhangja. Rengeteg külföldi lap címlapon számolt be a tűzről.
A tűz egy báli ünnepségen ütött ki annak helyszínül szolgáló pajtában, amely Schwarz Benjámin helybeli gazda tulajdonát képezte, akinek kocsmája is volt Szatmárököritón. Az akkor már több mint ötvenéves és rossz állapotban álló faépület máskor is szolgált táncos mulatságok (pl. szüreti bálok) helyszínéül.
A belső tér kivilágítását nagyméretű, disznóhólyagból készült, gyertyavilágítású lampionokkal és petróleumlámpákkal oldották meg. A mulatozás derűs jókedvvel zajlott, mikor éjfél tájban az egyik hólyagból készült lampion kigyulladt. Az égő hólyaglámpát Pinczés Lajos klarinétos, az egyik túlélő és szemtanú vette észre, de a vendégek nem törődtek túlzottan az égő hólyaggal. Máskor is előfordult, hogy a hólyaglámpák némelyike kigyulladt, mert a szél ide-oda himbálta őket.
Egy ott mulatozó huszár, bizonyos Pongó Dániel, akinél kéznél volt a kardja, le akarta vágni a lampiont, hogy majd a földön tiporják el a tüzet. Pongó azt hitte, hogy a lámpa spárgával van rögzítve a gerendára, azonban a rögzítés drótból volt, így a kardcsapástól az égő hólyag felfelé, a zsúptetőnek csapódott és a száraz szalma nyomban lángra lobbant tőle. Utána már a dekorációnak kirakott gyantás fenyőágak és a papírdíszek is égni kezdtek.
Sajnos az épület ajtajainak legtöbbje a tűz kitörésekor be volt zárva, és az emberek el lettek vágva a meneküléstől. Az egyetlen nyitva levő ajtón méreténél fogva nem tudott kiférni a pánik miatt feltorlódott tömeg. Többen nem a tűz, hanem amiatt haltak meg, mert a menekülők eltaposták vagy agyonnyomták őket.
Móricz Zsigmond A fáklya című művében foglalkozott az ököritói szerencsétlenséggel.
Percek alatt történt minden...
A tűznek mindössze 20 perc kellett, hogy porig égesse az egész pajtát, amiből másnapra már csak 10-12, korábban a tetőzetet tartó, megszenesedett, füstölgő oszlop maradt.
Sokan később haltak meg a tűz okozta sérülések vagy füstmérgezés következtében, legtöbben pedig azért, mert későn fordultak orvoshoz. Az utolsó áldozat április 21-én hunyt el az égési sérülései okozta borzalmas szenvedés után. 126 áldozatnak annyira elszenesedett a teste, hogy képtelenség volt őket azonosítani, ezért őket egy tömegsírba helyezték a temetőben, ahová úgy tizenhat-harminc szekéren vitték ki a tetemeiket. Bár a sírba szórtak oltott meszet, de az annyira kevésnek bizonyult, hogy még a földből is áradt az oszló testek szaga, ezért két nap múlva újból megnyitották a sírt, hogy még több meszet engedjenek bele.
Sokan súlyos, vagy kevésbé súlyos sérülésekkel élték túl a tragédiát, amely azonban így is örökre meghagyta rajtuk a külsői nyomait. Rengeteg túlélőben a sokk egész életre szóló lelki traumát eredményezett. Jól mutatja mindezt Farkas Zsigmond nagyecsedi lakos esete is, akinek felesége és egyetlen lánya lelte halálát a tűzben. A férfi idegileg összeroppant, és még aznap felakasztotta magát.
A Mátészalka című újság beszámol ugyanakkor egy csecsemő csodával határos módon történt megmeneküléséről is. Egy asszony a nagy tolongásban elvesztette gyermekét, amikor férje kihúzta onnan. Másnap reggel, amikor az elszenesedett holttesteket szedték össze, az egyik pad alatt élve találtak rá a kisgyermekre.
A település évekre kísértetfaluvá változott, a lakosság megtizedelődött, rengeteg árva maradt, egész családok pusztultak ki. Volt olyan család, amelyik minden gyermekét elveszítette. A források 69 árván maradt gyerekről tudnak Ököritón. Az áldozatok temetése egy hétig tartott Ököritón és a környék településein is. A faluban öt évig nem soroztak katonát – egészen az első világháborúig –, hat esztendeig esküvőket se tartottak (a falu párjai a szomszédos egyházközségekbe mentek inkább megesküdni), táncos bálokra pedig tíz évig nem került sor a mély nyomot hagyott szörnyű szerencsétlenség kísértő emléke miatt.
A tragédiáért a többség Pongó Dánielt tette felelőssé, aki maga is életét vesztette a tűzben. Pongó szüleire, de még a rokonaira is akkora nyomás nehezedett, hogy kénytelenek voltak elköltözni Ököritóról. Kovács Gusztáv szerint borzalmas volt nemcsak a rengeteg, szörnyű kínhalált szenvedett halott, de a hozzátartozók embertelen lelki kínjainak látványa is.
A tragédia tanulságos volt az akkori magyar tűzvédelem számára. Ezt követően született határozat arról, hogy minden nyilvános helyen kifelé nyíló ajtókat kell használni.
Ököritófülpös napjainkban a címerében is viseli az égő pajta stilizált képét.
