A parasztság munkájukat meghatározta az évszakok váltakozása. Minden évszaknak megvolt a maga munkája. Sokat dolgoztak, de az év ünnepeit mindig megtartották, a vasárnapokat és nyáron a sok fogadott ünnepeiket is. Kint a határban ilyenkor nem dolgoztak, de az állataikat ilyenkor is el kellett látni. De a templomba a misére mindig elmentek hálát adni Istennek. Vasárnap vagy az ünnepnapok délutánjain, amikor az ebéd utáni pihenésből felkeltek, a délutáni litánia után kirándulásképpen kimentek a szőlőbe széjjelnézni, vagy szőlőt oltani, szemezni. Ez nem volt olyan nehéz fizikai munka.
A napoknak is megvolt a maga rendes menete. Ha a nagyapa-korú emberekre gondolok vissza, ők a napot imádsággal kezdték. Az én nagyapám, amikor felkelt és öltözködni kezdett, mindig hangosan imádkozott közben: „Felébredtem reggeli álmomból, édes volt az én nyugovásom…” stb. És este úgyszintén. Napközben, ha a mezőn találta őket a déli harangszó, mindig megálltak a munkával, kalapjukat a kapa vagy a kasza nyelére tették, és magukban elimádkozták az Úrangyalát. Csak utána folytatták tovább a munkát. Megvolt az életükben a helye a munkának, a pihenésnek, Istennek. A vasárnapi ebédek előtt mindig a családfő kezdte el az étkezés előtti imát. Arra már nem emlékszem, hogy hétköznapokon is imádkoztunk volna ebéd előtt.
Téli tennivalók
Télen jártak az emberek az erdőbe fát kitermelni, hazahordani, hogy legyen mivel fűteni. A szekéren hazahozott fát – ez sem volt egyszerű a keskeny rossz hegyi erdei utakon, a Pusztadélőn át – felfűrészelték kézi fűrésszel. Rátették a bakra és úgy fűrészelték a tetővel fedett színben. Aztán a baltával a felfűrészelt darabokat széthasították. Aztán apránként, ahogy fűtöttek, hordták be. Ha esett a hó, nyírákseprűvel seperték el, de nem csak az utcán, hanem végig az udvaron utat sepertek. Járkálni kellett, mindennap az állatokat ellátni és az állatokat is kihajtani itatni. Ha más teendője éppen nem volt a férfiembernek, elővette a nyáron megtermelt cirókot, és seprűt kötött belőle. Ez volt a házi seprű, amelynek a nyele a cirók saját szárából volt összekötve. Vagy elment az erdőbe nyírákot szedni, a nyírfa ágát, ebből csinálta az udvari seprűt. Aztán még a tél elején, a nyáron kiáztatott, megszárított kendert tilolta, megtörte, hogy az asszonyok kifésülhessék, tudjanak a szöszből fonni, majd szőni. Amikor a fonás elkészült, kezdődött a szövés. Ezt az asszonyok csinálták, de a szövőszéket az emberek állították be, és segítettek a fonál felvetésében is. Amíg a fehérnép font, szőtt, az emberek kukoricát morzsoltak az állatoknak. Amikor talut fosztottak, a nagyobb kocsokból talupemzlit kötöttek a sütéshez, főzéshez. Ezeket a munkákat inkább karácsony után a farsangi időben csinálták. Decemberben, januárban voltak a disznóölések. A disznó kifogása, leszúrása, perzselése, szétbontása mind férfimunka. Aztán délután a hurkatöltés, kolbásztöltés, a sonkák, húsok, szalonna pácolása, besózása is az ő feladatuk volt. Disznóölés után ezeket ki kellett füstölni. Mindent rudakra akasztottak vagy kötöztek, és felrakták a szabadkéménybe füstölődni.
Az én apám télen, amikor a ház tele volt a szövőszékkel, kinn a kamarában is dolgozott. Volt gyalupadja. Csinált kapa-, kasza-, fejszenyeleket a régi tönkrementek helyett. Sőt, a bútorainkat, a duplaágyat, konyhaszekrényt, kredencet is ő csinálta télen. A nagyapa gereblyefogakat faragott. Ezeken kívül télen megvolt a férfiak mindennapi munkája a tehenekkel is. Nyáron a csordába jártak a tehenek, legeltek vagy dolgoztunk velük. De télen gondoskodni kellett róluk. Télen apukám kelt fel legelőszőr. Egy nagy szobában laktunk. Mindig megrakta a tüzet a masinában, hogy mire felkelünk, már meleg legyen. Ezután a tehenek következtek. Szénát górt le a padról a szénatartóba, onnan vitte be a tehenek elé a jászolba, hogy egyenek. Míg ettek a tehenek, kiganajászott alóluk, a trágyát furikkal kitolta a ganajra, a trágyadombra, megpucolta, megkefélte őket a rájuk száradt tehénszartól, amibe belefeküdtek. Megaljázott alattuk szalmável, hogy mire anyuka fejni ment, rendben legyen minden. A teheneket meg is kellett iatatni. Apuka az utcán a kútnál meghúzta a vizet a válóba, azután hajtották ki őket a kúthoz, hogy igyanak. Ugyanígy délután is, és minden nap.
Tél vége felé, amikor már a bor kiforrt, szinelni mentek a férfiak a pincébe. A letisztult a bort a hordó aljára leülepedett „seprűről” leszívták, vigyázva, hogy fel ne zavarosodjon. A megmaradt seprűből pálinkát főzettek. Télen gyakran elmentek az emberek a pincébe széjjelnézni, nem pattant-e le az abroncs a hordóról, meg hoztak haza mindjárt, ami kellett, bort, zöldséget, krumplit, stb.
A mezőgazdaságból, állattartásból élő családok egymásra voltak utalva. Minden dolgos kézre szükség volt. A férfiak a nehezebb, az asszonyok a valamivel könnyebb munkát végezték, de a gyerekeknek is megvolt a maguk munkája. Sokat dolgoztak, de nyugodtabbak voltak. Nem volt ennyi stressz. Az időjárás viszontagságait elfogadták, nem zúgolódtak miatta, és tudtak hálát adni, megköszönni Istennek mindent. Talán ez az, ami hiányzik a mai emberekből. Karajz Margit írása - Forrás
★ HA TETSZETT, ÉRTÉKELD EGY LÁJKKAL ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL! KÖSZÖNJÜK SZÉPEN! ❤
