Van-e jövője a néphagyománynak?

A néphagyománynak minden kis részterülete, formája szükségletek kielégítésére jött létre. Szükségletre, igényre adott válasz; a megoldás pedig a legszűkösebb lehetőségek közt, legegyszerűbb anyagból és eszközök segítségével született meg, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen. Az így kialakított formákat az idő és a közösség próbálta ki, szentesítette, tökéletesítette, csiszolta, hogy az mindig a leghatékonyabban feleljen meg az igényeknek.

A mi néphagyományunk alapjában paraszti, íratlan, tapasztalati tudomány és művészet volt, külön elmélet nélkül. A hétköznapi és ünnepi gyakorlat maga, kezdve a szántás és a kenyérsütés mikéntjének szabályaitól a súlyos, egyéni belső feszültségek megoldásának módjaiig, formáiig. Hogyan kell átlépni egy közösség tagjaként a születés, a házasság és a halál mezsgyéit, hogyan lehet a belső örömöt, ünnepet megnövelni, az alaktalan, szorító fájdalmat formákba törve enyhíteni és megosztani, örömnek és bánatnak méltóságot, tartást adni.

A néphagyomány sok gyakorlati, évezredes tapasztalati tudása helyére a tudomány és a technika vívmányai léptek.

Például a földművelés az adott kor lehetőségei közt kialakult munkamenetei, hogy hogyan kell az ökröket befogni, velük faekével szántani, sarlóval aratni stb. – ma már elvesztették érvényüket, helyette traktorok, vető- és aratógépek termelik meg a kenyérnekvalót. Számos területen azonban nem történt ehhez hasonló haladás, vagy a haladás egyoldalú volt és káros következményekkel járt, melyek elkerülésére nem is gondoltunk. Több igény kielégítéséről megfeledkeztünk a nagy eredmények ünneplése közben. A kielégítetlen szükségletek, igények betegséget, bajt okozhatnak, belső bizonytalanságot teremthetnek, egész életre szóló sérüléssel járhatnak, mint ahogy bajjal járt, ha nem volt elegendő kenyér, ivóvíz, megfelelő tisztaság, lakás a múltban.

Az orvostudomány ténylegesen óriási lépésekkel haladt előre a népi orvoslás sok területéhez képest, s mégis maradt még néhány módszer, fontos és létező igények kielégítésére, melyekhez haszonnal fordulhatna vissza a tudomány. Csak néhány példa ennek érzékeltetésére: a világon számos helyen foglalkoznak a szintetikus gyógyszerek káros mellékhatásának vizsgálatával és azokat helyettesítő, káros mellékhatás nélküli gyógynövényekkel való pótlásával. A túlgyógyszerelés Magyarországon is súlyos probléma, társadalmi méretű veszély és számos betege van. A néphagyomány gyógynövényismeretére és módszereire sokan fölfigyeltek már és kémiai vizsgálatokkal igazolták a népi gyakorlat helyességét.

A gyermeknevelésben is találkozunk meglepő tényekkel, mely a néphagyomány bölcsességéről tanúskodnak.

Az, hogy az utóbbi évtizedekben megnőtt a neurotikus gyermekek száma, köztudott. E gyermekek kezelése komoly gondot okoz. A múltban ez nem volt ekkora gond. A baj egyik gyökerét a kielégítetlen szükségletekben, vétkes mulasztásokban, téves nevelési és orvosi gyakorlatban kereshetjük.

Vizsgáljuk meg, hogy vannak-e a hagyományos édesanya-gyermek viszonyban, csecsemőkezelésben olyan vonások, formák, módszerek, melyekkel feltételezhetően elkerülték a gyermeki lélek korai károsodását, mert a gyermeki neurózis gyökerei közül bizonyára sok a csecsemőkorban keresendő.

Évtizedekkel ezelőtt kialakult a kórházakban, szülőotthonokban az a rend, hogy az újszülötteket elkülönítették a szülő anyáktól – a betegségek, fertőzések elkerülése és az anyák nyugalma érdekében –, és csak a szoptatás idejére hozták őket anyjukhoz. Az elkülönítés folytatódott otthon, és a csecsemőotthonokban, bölcsődékben. A legújabb orvosi kutatások rámutattak arra, hogy a csecsemő testi és szellemi fejlődéséhez egyaránt szüksége van az anya testi közelségére, érintésére, mosolyára, közellevőségének érzésére, tudatára. Ezt az elkülönítést éppen ezért nem is találjuk a néphagyományban, és bizonyára nálunk is csak a hely, az anyagiak hiánya hozta létre és lett szokásossá indokolatlanul is. Azt hiszem, anyagiakban is súlyosan megfizetünk ezért a takarékosságért, nem is szólva a jóvátehetetlen sérülésekről. Az általános néphagyomány éppen a testi közelséget biztosító formák és módszerek gazdag tárházát kínálja. Az afrikai, a dél-amerikai, éppen úgy mint a baranyai német anyák még munkára, utazásra is úgy vitték el csecsemőiket, hogy magukra kötötték őket szorosan. Nem véletlen az sem, hogy a leggyakoribb módszer az, amit a baranyaiaknál is láthatunk: a gyermek a mell előtt pihen, kis fejecskéje anyjának szíve fölött van a bal oldalon, úgy hogy érezheti, hallhatja annak dobbanását. Egyik erdélyi néprajzkutató szaktársamtól hallottam, hogy Japánban, a súlyos beteg kisgyermekeket a kórteremben a szívdobogás alig hallható zajával nyugtatják, pihentetik, minden egyéb módszernél és gyógyszernél hatásosabban. Természetesen akkor, ha az anya közvetlen jelenlétét a baj és kezelés természete nem teszi lehetővé.

A bemutatott példa mutatja, hogy egy elfelejtett és időtlen időkkel ezelőtt kialakult ősi gyakorlat lényege hogyan tér vissza a legmodernebb gyógyászatban; tulajdonképpen egy szükséglet – mely öröknek, emberségünkkel együtt születettnek tűnik –, miképpen kapja vissza kielégítését.

 A gyermekjátékok fontossága

Az a gyermek, aki megtanulta játékait megteremteni, megtanulja azt is, hogy: az egész világot én is alakíthatom, nem vagyok kiszolgáltatva ennek sem.

A néphagyomány gyermekjátékai annak idején közvetlenül felkészítették a kicsiket felnőtt koruk kötelességeire, nemcsak a munkára, hanem a közösségi életre is, szórakozásra, öröm és bánat művészi átélésére. Lakodalmat, táncmulatságot is rendeztek, játszottak el, babáztak, komáztak, daloltak, táncoltak, lesve, hogy a gyermeki formák közé hogyan lehet belopni a nagyokét is. Észrevétlen sajátították el a felnőttek formavilágát, szokásrendjét, szabályait, önkormányzatát is.

A sportszerű játékok

Az elmúlt évtizedekben komoly törekvések tanúi lehettünk a tömegsport megteremtésére, minden fiatal bevonására. Az eredmények csak rövid életűek voltak. Sem az iskolák sportszakosztályai, sem a sportegyesületek nem pazarolják erejüket, eszközeiket és idejüket a tömegsportra, hanem versenyzőket, bajnokokat, olimpikonokat, első osztályú versenyzőket és csapatokat akarnak kinevelni és ezekkel büszkélkedni. Éppen azért, akikben tehetséget látnak, azoknak olyan edzéseket tartanak, melyek más iskolán kívüli elfoglaltságot már alig tesznek lehetővé, mert nagyon sok idejüket lefoglalják. Aki idővel, erővel nem bírja, aki nem elég tehetséges vagy szorgalmas, azt elküldik, lecserélik. A sport arra való, hogy másokkal összemérve erőnket, győzzünk, különbnek bizonyuljunk másoknál. Versenysport van csak, nem mindenkit mozgató tömegsport, tömegek egészségét javító testedzés. Természetesen többnyire a kiválasztott sportolóké a tornaterem, az uszoda, a sportpálya, az edzők ideje, nem a komolytalan, tehetségtelen, esetleg testi hibás vagy gyenge, csak játszani, mozogni kívánó, a testmozgatásra leginkább rászoruló többségé. A kiváltságos, tehetséges sportolók kedvezményeket kapnak; munkaidőben, munkahelyek választásában, lakások osztásában, utazásban. Többet keres egy befutott labdarúgó a föld alatt dolgozó bányásznál is. A „ki kit győz le' erkölcsnek, sportnak nem az egészséges testmozgatás, a játék a lényege, hanem a győzelem vágya, a pénz, a siker megszerzése.

A népi játékoknak gazdag hagyománya van: a leányoknál többnyire énekes-táncos játékban a testmozgást művészi formák szabályozzák és kísérik. A különböző eszközös fiújátékok mellett vannak nagy ügyességet követelő táncok is, amelyeknél ismét a művészi forma biztosítja a testmozgás még teljesebb élvezetét, örömét.

A felnőtt ifjúság legnagyobb kérdése és hiányossága mégsem az, hogy a sor alá állók közt milyen nagy arányban vannak alulfejlettek, rendszeres testmozgás hiánya miatt beteges, kevés tűrőképességgel rendelkező, katonai szolgálatra alkalmatlan fiatalok, hanem a különböző mértékű elidegenedés, céltalanság, kötődés nélküliség érzésének eluralkodása. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a fiatalkorúak nagyarányú öngyilkossága, fásultsága, unatkozása, elvágyódása. Klasszikus példáját elsősorban a nagyvárosok utcáin, terein, aluljáróiban tanyázó, semmittevésben unatkozó bandák adják, akik alkoholban és kábítószerekben keresik a vigasztalást.

Ez az elidegenedés modern baj. Különösen ebben a tömeges formában ismeretlen volt a magyar társadalomban és egyáltalán, egyénileg is ritka volt a hagyományos falusi közösségben. A kötődést valami megadta, s ezt a valamit úgy látszik az iskola nem tudja teljesen pótolni.

A kötődést, a valahová tartozás tudatát, egyszóval emberek, közösségek, a lakóhely, a föld, a táj, a nemzet, a hagyományok, eszmék és értékek megbecsülését, a szeretet érzésének alapját élmény és ismeret adja. Az első üres a második nélkül, az ismeret pedig élmény nélkül nem tud kellően rögződni.

- Részlet a Janus Pannonius Múzeum Évkönyvéből (1983) -