A Magyar Földmivelö írása 1910-ből:
Nézd meg az anyját, vedd el a jányát...
Régi tanács. Régi mondás. Hogy nézd meg az anyját vedd el — a jányát. Hogy az alma nem esik messze a fájától.
Úgy is volt. Régen... talán már nagyon régen. Hogy jó anyának, jó leánya volt. Hogy a kitűnő házi asszony hasonlót nevelt a leányából. Hogy a hires gazdasszonynak amolyan volt a leánya is. Tudott főzni, sütni, úgy és akkép, hogy már el se lehetett találni anyja főzte vagy a leánya. Sőt az apjok nem egyszer kötekedett is az anyjukkal:
— Bizony anyjuk, a jányod már túl tesz rajtad. A kenyere is olyan, hogy kiállításba lehetne vinni. A főztjét meg... no de ne folytassuk tovább, mert az anyjuk még megharagszik.
Régen volt ez igy. Régen, mikor még más nap sütött az égen. Ma is akad itt-ott, egy egy tűzhely, ahol még mindig igy van. Igy járja. De általában nincs igy.
Megnézheted a jánynak anyját. A régi asszonyokat. Egyszerűek azok, mint az igazság. De jó házi asszonyok. Tiszták, gondosak. Jól főznek, jól sütnek. Nem cifrálkodnak, de megfogják a dolog végét.
Bezzeg, hiába nézed az anyját. Mert nem mered elvenni a jányát. Messze esik most már az alma az ő fájától. De milyen messze!
Az egyszerű mama, édes anya mellett ma már sok-sok tűzhelyen újkori (modern) kisasszonyok nőnek. Megszokják már a gyermekkorban a cifrálkodást. A hiúság magvát korán elvetik fogékony kis szivükben. Felöltöztetik, mint a bábut. És almáriumban, pohár szekrénybe teszik, tartják. Hogy valahogyan a nap meg ne barnítsa az arcát.
Még a dedók, az óvodák is sokat, nagyon sokat kényesztetik a leánygyermekeket. Mert a szülők valóságos verseny-öltöztetést csinálnak az óvoda vizsgálira, ami pedig nem más, mint fesztelen gyermeknap, gyermek ünnepély.
Pedig nincs szebb gyermekruha a világon, mint az egyszerű, de tiszta ruha.
Drága ruhákat nem vehet minden szülő gyermekének. Ám tiszta ruhába minden szülő járathatja gyermekét.
Az anyák hibásan azt gondolják, hogy a gyermeket, különösen a leánygyermekeket is — egészen a játéknak, a gondtalan gyermek életnek kell átengedni.
Nem is sejtik, hogy azt a mozgást, amit a gyermek a játékban végez, már korán, lehetőleg kellő időben játékos foglalkozásra lehet és kell felhasználni. Értékesíteni.
A kis leánykák igen fogékonyak a munkára. Szinte jó ösztönük viszi arra. Még úgyszólván gyermekké sem lettek, már is képzeleti munkát végeznek. Mikor bábukájuknak papírból ruhát szabnak. Főznek, sütnek, sepregetnek.
Ezt a jó ösztönt kell aztán okosan és korán szálon fogni.
Mert értsük meg: különbség van a játék, a munka, illetőleg a kötelesség közt.
A játék teljes szabadságot biztosit a gyermeknek. Játszhat is, amit akar. Játsszon is a gyermek mentől többet és mentől késeig.
A játék ugyanis valóságos tanulás. A test mozgásainak gyakorlása. Erősítője.
Idők folyásában sokat vitatkoztak azon, hogy miért tűzte a Gondviselés az embernek élete hajnalára ezt a szép szivárványt — a játékot. Sok-sok mindent találtak ki.
Pedig egyszerű a dolog. Isten a játékkal a gyermekkort egy kedves, boldog műhellyé tette, Ahol úgy a lélek, mint a test, annak izmai, idegei nőnek, erősödnek, valósággal gyakorolják magukat az ő hivatásukban. A szem, a fül és különösen a kéz, a tapintás, a lábak, az ujjak — mind mind gyakorolják magukat ebben a kedves műhelyben. A gyermekkorban. Ahol a játék munka. Munka, mely gyötör, de boldogít is.
De nem csak a test, az érzékkel gyakorolják magukat hivatásuk teljesítésében. Szereznek erőt a későbbi munkára. Hanem a lélek is. Az a kis koponya, a gyermeki ész morfondérozik az ő játékain. Szétszedi, összerakja. Alakit, kombinál. Akár a mesterember. Tehát gondolkozását gyakorolja. Aztán kis szivecskéje érez is. Sőt sir, ha bábujával játszik, felkacag, ha ötlete támad. És akar, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Mi minden erőt fejt ki az a kis gyermek, ha egyszer a fejébe vette, hogy azt eléri, megcsinálja.
Okos szülő hagyja gyermekét, hogy játsszon. Baj lenne, ha nem hagyná. Letörölné róla az élet első és legszebb zománcát, melynek fénye még a késői korban is visszamosolyog. Megrabolná kedélyét, az életnek páratlanul álló gyémántját, mely egyedül éghetetlen a kenyér küzdelmes társadalomban.
Ámde az okos szülő ezt a játékos életet korán és alkalmas időben üstökén ragadja. És mondom, elsőben is játékos foglalkozásra vezeti.
Mikor a gyermek szabadon tesz-vesz — játszik. Mihelyst azonban a szülő meghagyja, hogy ezt vagy azt még kell tenned, cselekedned : már kis kötelességet végez, munkát teljesít.
Például: Ha a gyermek az almát, diót saját kedvteléséből szedi fel a fa alól — játszik. Ha a szülők parancsára, meghagyására végzi ugyanezt a cselekedetet — már kötelességet teljesít, munkát végez.
Sajátságos, hogy az emberek azt hiszik, mely- szerint az érzékeket nem kell tanítani, nem kell gyakoroltatni. Amint — gondolják — megtanul a gyermek beszélni, úgy megtanulja a szemét, a kezét, egyáltalán az érzékét használni.
Hát meg is tanulja. De hogyan? Mennyi küzdelemmel. És sokan mily ügyetlenek maradnak. Mily suták és tehetetlenek.
Pedig a magyar leánynak gyönyörű lendületet adott a jó Isten. Hajlása, mozdulása liliomhajlása. Lépése fecske suhogása. Csak vigyázni kell, hogy a tétlenség, a rossz szokásokkal el ne butuljon.
Azért a kis, serdülő leánykáknak bő alkalmat kell nyújtani a cselekvésre, a tevékenységre a háztartásban. A házi munkákban.
Hadd főzzön. Hadd csináljon ezt azt. Gyúrjon kis tésztácskát, süssön korán pogácsát. Varrjon, szabjon. Ne bántson minket az, hogy mindezt talán tökéletlenül végzi. Sokszor kacagásra ingerlő módon.
A próbából lesz az igazi mesterség. Sőt a legtökéletlenebb kezdetből — a művészet.
A jó házi asszony, a gondos anya, a kitűnő gazdasszony saját lelkét, tevékenységét, tudását, érzését és akaraterejét lehelli bele leányába.
