Már csak emlék: legeltetett erdők

Ma már nehezen képzeljük el, hogy egész Európában a középkor végéig az erdő volt az állattartás alapja. Ennek az erdőnek azonban egészen más volt a képe, megjelenési formája. A mai erdőt elsősorban a haszonfa termelésére alakították ki, amikor a fa értéke az építkezés, a bányászat és kohászat igénye miatt egyszerre megsokszorosodott. A mai erdőben lehetőség szerint egy fafajta egykorú egyedei versenyezve egymással törnek felfelé, a fény felé. Ezért törzsük gyorsan nő felfelé, az árnyékba kerülő alsó ágak fokozatosan elszáradnak, lehullnak.  Így terem a szálfa, melyből hosszú, egyenes gerendákat lehet faragni.

A régi, legeltetett erdőben sokféle és különböző korú fák, bokrok nőttek. A pásztor baltával vágott le lombos ágakat kedvenc állatainak, melyeket a jószág már nem érhetett el. Ezért tiltották a 18. és 19. századi rendtartások azt, hogy a jobbágyok fejszével, ágvágó szerszámokkal menjenek be az erdőbe.

Az ókori szakírók, Columella, Plinius, Vergilius, Tacitus sorra tárgyalják az állattartással kapcsolatosan a különféle fafajokat, legtöbbre értékelve a kőrist, és a berkenyét, de dicsérték a szil, a juhar, a fűz és nyárfák takarmányértékét is. Az egykori erdei legeltetésből először a lombos ág vágása tűnt el, de emlékét még lombszénaként is megtaláljuk a magyar hagyományban.

A fás legelők, gyóták tulajdonképpen napjainkra tűntek csak el. Vagy elszáradtak és kivágták az utolsó öreg fákat, vagy, felverte a tüskés bozót, és az erdészet szempontjából értéktelen sűrűség lett. Valamikor régen, az önellátásra berendezkedett falu népe a mai angol-parkhoz hasonló, „marha élő földet” alakíthatott ki magának, melyben együtt volt gyümölcstermő öreg fa, lombszénát adó, csontolt fa, bokor és dúsfüvű tisztás. Ez az összetett forma a legszínesebb, biodiverzitásban leggazdagabb forma, a legtöbb értéket termi embernek és állatnak.

Forrás: Megújuló energiával a szegénység ellen. A Pécsett, 2009. március 18-21. között rendezett konferencia előadásának anyagából